Smithék nem tudtak gyermeket vállalni, ezért úgy döntöttek, hogy béranyát vesznek igénybe a családalapításhoz.
Azon a napon, amikor a helyettes apa megérkezett volna, Smith úr búcsúcsókot adott a feleségének, és azt mondta: “Nos, én most elmegyek. A férfinak hamarosan itt kell lennie”.
Fél órával később véletlenül egy házaló babafotós csengetett be véletlenül az ajtón, abban a reményben, hogy üzletet köthet.
„Jó reggelt, asszonyom” – mondta – „Azért jöttem, hogy…”.
„Ó, nem kell magyarázkodnia” – vágott közbe zavartan Mrs. Smith – „Már vártam önt”.
„Valóban?” – kérdezte a fényképész. “Nos, ez jó. Tudta, hogy a babák a specialitásom?”
“Nos, a férjem és én ezt reméltük. Kérem, jöjjön be és foglaljon helyet”
Egy pillanat múlva a nő elpirulva megkérdezte: „Nos, hol kezdjük?”
“Hagyjon mindent rám. Általában kettőt a fürdőkádban, egyet a kanapén, és talán egy párat az ágyon szoktam kipróbálni. És néha a nappali padlója is jó móka. Ott igazán szét lehet terjeszkedni.”
“Fürdőkád, nappali padló? Nem csoda, hogy Harryvel nem működött!”
“Nos, asszonyom, egyikünk sem tudja garantálni, hogy minden alkalommal jó lesz. De ha többféle pózt is kipróbálunk, és hat-hét szögből fotózok, biztos vagyok benne, hogy elégedett lesz az eredménnyel.”
„Ejnye, ez aztán sok!” – lihegte Smith asszony.
“Asszonyom, az én szakmámban az embernek nem kell sietnie. Szeretnék öt perc alatt bent lenni és kijönni, de biztos vagyok benne, hogy ön csalódott lenne emiatt.”
“Non lo so”, disse la signora Smith a bassa voce.
Il fotografo aprì la valigetta e tirò fuori una cartella di foto di bambini. “Questa è stata fatta sul tetto di un autobus”, disse.
“Oh mio Dio!” esclamò la signora Smith, stringendosi il petto.
“E questi gemelli sono venuti straordinariamente bene, se si considera che la madre era così difficile da lavorare”.
“Era difficile?”, chiese la signora Smith.
“Sì, temo di sì. Alla fine ho dovuto portarla al parco per far sì che il lavoro fosse fatto bene. La gente si accalcava in quattro e quattr’otto per vederla bene”.
“Quattro e cinque?”, disse la signora Smith, con gli occhi spalancati dallo stupore.
“Sì”, rispose il fotografo. “E per più di tre ore. La madre strillava e urlava in continuazione: non riuscivo a concentrarmi e quando si avvicinava il buio dovevo affrettare gli scatti. Alla fine, quando gli scoiattoli hanno iniziato a rosicchiare la mia attrezzatura, ho dovuto chiudere tutto”.
La signora Smith si sporse in avanti. “Intende dire che hanno davvero rosicchiato la sua… attrezzatura?”.
“È vero, signora, sì. Beh, se siete pronti, preparo il mio treppiede e possiamo metterci subito al lavoro”.
“Treppiede?”
“Oh sì, signora. Ho bisogno di usare un treppiede per appoggiare la mia Canon. È troppo pesante per essere tenuta in mano a lungo”.
Con questo la signora Smith svenne.
Leave a Comment