Három teknős, Joe, Steve és Poncho elhatározza, hogy piknikezni megy.
Joe megpakolja a piknikkosarat süteményekkel, palackozott üdítőkkel és szendvicsekkel.
A baj csak az, hogy a piknikhely 10 mérföldre van, így a teknősöknek 10 teljes napba telik, mire odaérnek. Mire megérkeznek, mindenki fel van verve és éhes.
Joe egyesével kiveszi a kosárból a cuccokat. Kiveszi az üdítőket, és rájön, hogy elfelejtettek üvegnyitót hozni.
Joe és Steve könyörögnek Ponchónak, hogy forduljon haza és hozza el, de Poncho határozottan visszautasítja, mert tudja, hogy mire visszaér, már mindent megesznek.
Valahogy két óra elteltével a teknősöknek sikerül meggyőzniük Ponchót, hogy menjenek, és megesküsznek a dédnagy teknősök sírjára, hogy nem nyúlnak az ételhez.
Így hát Poncho elindul az úton, lassan, de biztosan.
Húsz nap telik el, de Poncho nincs ott. Joe és Steve éhesek és értetlenkednek, de az ígéret az ígéret.
Újabb nap telik el, és Poncho még mindig nincs, de az ígéret az ígéret.
Miután újabb három nap telik el Poncho nélkül, Steve kezd nyugtalanná válni. „ÉTEL KELL NEKEM!” – mondja egy csipetnyi demenciával a hangjában. „NEM!” Joe visszavág. „Megígértük.”
Újabb öt nap telik el. Joe rájön, hogy Poncho valószínűleg lelépett az út menti Burger Kingbe, így a két teknős gyengén felemeli a fedelet, kap egy szendvicset, és kinyitja a száját, hogy egyen.
De ekkor, éppen abban a pillanatban Poncho előbukkan egy szikla mögül. „Csak ezért nem megyek!”
Leave a Comment