Egy csempész minden reggel szamáron kel át a határon, és minden nap a szamara csak szalmazsákokkal van megrakva.
Amikor eléri a határt jelző hidat, a vámszedők átkutatják a zsákjait, hogy kiszámolják, milyen vámot kell fizetnie a kivitele után.
Minden nap nem találnak semmit. Este azonban, miután a műszakjuk véget ér, és a város teaházaiban vagy éttermeiben vannak, látják, hogy ugyanaz az ember rengeteg pénzt költ, és azzal dicsekszik, hogy ő valójában csempész, és senki sem tudja elkapni.
Az adószedők minden nap, felbőszülve merész állításain, megszállottan kutatják a szalmazsákjait.
Szitálják a szalmát, darabokra vágják, feltépik a zsákjainak szövetét, megpróbálják elégetni a szalmát, ellenőrzik a kalapját, a szakállát, sőt még a cipőjét is felvágják abban a reményben, hogy a bőr között érméket találnak.
És mégis, minden este látják őt a városban, amint egyre gazdagabb és egyre szemtelenebb lesz, sőt, még az adószedők ételét és italát is felajánlja, miközben továbbra is mesél a ravasz csempészetéről.
Az adószedők évekig folytatják hiábavaló kihallgatásukat a szalmazsákok után, eredménytelenül.
Ez addig folytatódik, amíg a csempész, immár jómódú emberként, egy másik városba költözik, és letelepedik, hogy élvezze a vagyonát.
Évek telnek el, és egy nap a piacon az egyik nyugdíjas adószedő találkozik régi ellenségével, és megkérdezi,
“Uram, sok év telt el: Én már nem vagyok adószedő, és mi csak két öregember vagyunk. Kérem, mondja meg nekem, mit csempészett egész idő alatt?’
A csempész válaszolt,
“Szamarakat.
Leave a Comment